A HALÁL SODRÁSA
mszt 2008.09.11. 16:09
Nemere István
Mindig gyűlöltelek – mondta ki a férfi. Az arca szinte eltorzult, ahogyan kiejtette a szavakat. Maurának nem voltak kétségei: Norman hangjában benne volt minden, amit eddig rejtegetett. A harag, a kétségbeesés, a kiúttalanság. Benne volt a két gyerek, akik nem születhettek meg, az első éveik küzdelmei, a sok veszekedés. Az ital, ami lefolyt Norman torkán. Maura hallgatott és reszketett. A hidegtől.
A víz akkor már majdnem térdig ért és még emelkedett. A ház udvarán álltak, és ameddig elláttak, mindenütt sárgásbarna folyadék áradt. A folyó közel volt, a magányos ház, mélyedésben állt. Már a fák törzsét is hullámok csapdosták. Norman durván megtaszította a feleségét:
– Fordulj meg! – emelte a kezében tartott ásót. Maura csak annyit kiáltott volna: „Norman, ezt ne!” – de nem jött ki hang a torkán. A folyó felől hullámokban újabb áradat közeledett. Az égből is szakadt az eső. Szürke volt minden, reménytelen és halálos.
Maura csak félig fordult el. Még egy pillanatra látta a férje vad tekintetét és már tudta: nem érdemes szólni. Ki tudja, a férje milyen rég elhatározta már, s csak az alkalomra várt. A folyó sohasem volt még ilyen magas, nem esett ennyi eső, amióta itt laknak. A többi ház az erdő mögött van, a víz pedig megállíthatatlanul áramlik és egyre magasabb, már majdnem combig ér. A szomszédok sem láthatják hát, mi történik.
Maura csak egy pillanatig habozott. Ám a pillanat, amíg nem akart élni, máris véget ért. A tekintete körbefutott, az agya feszülten dolgozott. Nem habozhat, hiszen mindjárt lecsap az ásó...
Hirtelen eldőlt, mint egy darab fa. Amire számított, bekövetkezett: elragadta a víz. Még hallotta Norman csalódott és dühös kiáltását, az ásó lecsapott és vizet fröcskölt, de nem érte el őt. A víz pedig magával ragadta, az udvar közepén megpörgette. Norman eltorzult arccal lábalt utána, de a víz egyre nőtt. Nem akarta elengedni az ásót, a melle hasította-szórta szét a mocskos folyadékot, úgy közeledett.
A kamra nyitva volt és Maura elkapta az ajtót. Behúzta magát a polc mellé. Veszélyes, tudta, mert hiszen ha Norman elállja az ajtót...
Máris megtalálta, amit keresett. A festékszóró. Kék festék volt benne és Maura emlékezett: maradt az alján, amikor befejezte az egyik ablakpárkány festését. A kis dobozt a háta mögé rejtette. Norman felbukkant az ajtó előtt, csapzottan, mocskosan, de kezében az ásóval. Már emelte is... Maura gyorsabb volt. A szóró nyílásán át sziszegve távozott a doboz maradék tartalma.
Norman felüvöltött, elejtette az ásót, az arcához kapott. Maura megint a vízbe merült, elsuhant a férfi mellett. Nem kellett csapkodnia a karjával, vitte az áradat ki az útra. Egyszer elkapta egy fa derekát, visszanézett. Nem látta Normant. Indult hát tovább, a víz már a derekáig ért, de nem félt. Amitől most megmenekült, rosszabb volt a mocskos áradatnál.
Az úton egy traktor ment, kerékagyig a hullámokban, a vezetője integetett: „Ide, ide!” A szomszéd volt, Bates. Amikor felsegítette a csurom vizes asszonyt maga mellé az ülésbe, megkérdezte:
– A férjével mi van?
– Öt perce ragadta el az ár – mondta a nő. Mindketten a ház felé néztek és már látták is Normant. A hátán feküdt, a víz sodorta, a feje nekiütközött a kerítés még kiálló oszlopának, aztán lassan sodródott tova.
– Meghalt – mondta Bates rekedten. – Asszonyom, ne nézzen oda.
Maura elfordította a fejét. Ezt a tanácsot könnyű lesz megfogadnia, jutott eszébe. Elnézett hát másfelé, a víztükröt ezer apró esőcsepp bombázta. Maura csak markolta a traktor hideg kapaszkodóját és annak örült, hogy ha döcögve is, de egyre távolodnak attól a háztól.
|