Morgan régebben mindig arról ábrándozott, hogy ha gazdag lesz, a háza körül saját erdejében sétálhat. Később, amikor húszéves házasság után a felesége, Julie egyre gonoszabb lett, álmai erdejének új szerep jutott a gondolataiban. A vágyaiban.

Évtizedek takarékoskodása most végre meghozta a gyümölcsét. Szép domboldalon állt a ház, amit megvettek. Nem volt nagy az erdő, mindössze két hektár, egyik végéből ellátott a másikba. Már tavasszal is sűrű és homályos volt a fák között, így az ember igazi erdőben érezhette magát. Végre eljött hát az ideje annak is, hogy Morgan valóra váltsa második álmát.
És sietnie kellett, mert a környéken még senki sem ismerte őket. Nem találkoztak az itteniekkel. Egy szombati napon költöztek be. A domboldalon elszórtan álltak az erdei villák, családi házak. Mivel a tulajdonosok a városban éltek, biztos nem mindegyikbe jöttek még ki, mert a házak előtt elhaladva Morgan leeresztett redőnyöket látott, sehol semmi mozgást nem tapasztalt.

Erősen arra koncentrált, hogy semmilyen hiba ne csússzon a számításába. Julie halála legyen tökéletes bűntény! Ha most mindjárt, az ideérkezésüket követő napon végez vele, és eltünteti a hulláját, akkor jó ideig senki sem fogja keresni az asszonyt. Gyerekük nincs, Julie szülei meghaltak, más rokona sincs. Egy idő után valami hatóság majd biztosan jelentkezik, akar tőle valamit, de már erre is kitalálta, mit tegyen. Egyszerűen azt mondja: Julie már ide sem jött vele, nem akarta otthagyni a nagyvárost, elváltak útjaik, és az óta nem hallott felőle.

Csakhogy Julie most még itt van. Most is ott rakosgat a nappaliban, és szidja Morgant, amiért nem segít neki. A férfi gyomrában érezte azt a szorító nyomást, amit az utóbbi években mindig, ha veszekedtek. Gyűlölte a feleségét, de most már véget kell ennek vetni. Döntött. Fogta a kerti ásót és irány az erdő! Még fütyörészett is jókedvében.
A háztól távolabb keresett egy sűrűbb részt. Négy fa között volt egy sírdombnyi hely, hát ásni kezdett. Úgy tervezte, amikor kész a gödör, odahívja Julie-t nagy csodálkozva: „Képzeld, drágám, valaki ásott a telkünkön, csak nem kincset keresett?” Amikor az asszony odaér, felkapja az ásót, és... Csak legyen ereje megtenni. Már most is egész testében reszketett a gondolatra.
Valamibe beleakadt az ásója. Csak nem kincsesláda? De nem, egy gyökér volt. Mellette mindjárt a másik. A harmadik. Még két ásónyomra sem járt a szerszám, és folyton megakadt. Morgan hát helyet változtatott, egy méterrel távolabb kezdett ásni. Itt biztosan jó lesz, az erdőben porhanyós a föld, azt hallotta... Látszik, sosem volt erdeje. Nagyon megdöbbent, amikor itt is gyökerekbe ütközött. Próbálkozott a harmadik, negyedik, tizedik helyen is. Az első ásónyomra vidáman fordult ki az avarral teli porhanyós, könnyű föld. De amikor mélyebbre akart hatolni, megint csak rugalmas, még az ásó élének is ellenálló gyökerekre bukkant.

Már vagy egy órája kínlódott, amikor feladta. Eldobta az ásót és lihegve rogyott le a kiásott-kikapart kupacra. Szánalmas volt, amit produkált. Itt is, ott is apró gödrök éktelenkedtek, amelyekből gyökérvégek álltak ki. A fák árnyékában, a háztól távol viszont nem volt semmi esélye. Itt egyszerűen nem áshatta meg Julie sírját, a földet keresztül-kasul behálózták a gyökerek, akárha a fák erei húzódtak volna mindenfelé.
Morgan nem is hallotta a felesége lépteit. Julie halkan osont a fűben. Felvette az ásót. Fémesen koppant egy ághoz. Morgan feléje fordult vörös arccal, verejtékesen, és már mondta volna: „Képzeld, drágám...” De nem volt folytatás. Nem maradt ideje kinyitni a száját. Az ásó lecsapott, csont reccsent.
Julie leengedte a szerszámot. Hallotta, hogyan énekelnek a madarak. Ő is gyűlölte a férjét. És amikor szóba került a ház a kis erdővel, tudta már, mit fog tenni. Morgannek nincs senkije, ki keresné hát? Majd azt mondja, ott maradt a városban, már nem élnek együtt. Aztán fölnézett a fákra és halkan mormolta: – Mindig ilyen ostoba voltál, Morgan. Még azt sem tudtad, hogy sírgödröt a tisztáson kell ásni, ahol nincsenek fák és gyökerek sem.
Aztán kezében az ásóval elindult tisztást keresni.